Gyuri bácsi, a bükki füvesember halálával lezárul egy korszak, de örökségét a lánya, Lopes-Szabó Zsuzsa viszi tovább. A Györgytea csapata a gyászév érzéseiről, édesapja szellemi örökségéről, és a jövőre megjelenő életrajzi könyvről kérdezte a füvesember gyermekét.
Mi az, ami megváltozott az elmúlt egy évben? És mi az, ami soha nem fog?
Szabó Gyuri bácsi a külvilágnak a Györgytea arca, a bükki füvesember volt. Nekem az édesapám, a gyerekeim nagyapja, az unokáim dédapja. A családban egész másképp látjuk a távozását, mint a cégben, így a választ kicsit szétszedném.
Ami nem változott a magánéletben, a családban, az a szeretet, amit érzünk iránta. „A gyász nem múlik el, csak benövi az élet” – olyan szép ez a gondolat, és nagyon igaz, a készülő könyvemet is ezzel kezdem. Apám 94 éves volt, amikor meghalt, a józan emberi ész látta, hogy minden életnek van vége, és hogy a 94 év inkább ehhez van közel. Ettől függetlenül nem volt könnyű megemészteni a távozását. Nagyon hiányzik, továbbra is ugyanúgy szeretjük. Ami változott, az, hogy fizikailag nincs már köztünk, nem lehet felhívni telefonon, nem lehet neki elújságolni dolgokat. Nem mondok ezzel újat, ez mindenhol így van ilyenkor.
A cégben is érezzük a hiányát, hiszen nagyon sokat hozzátett a munkájával, szerepléseivel, a megjelenéseivel, a márka arculatát képviselve. Az üzenete – a gyógynövények népszerűsítése, és hogy az embereket fel kell világosítani, hogyan vigyázzanak magukra – továbbra is fennmarad.
Apám egyszerű recepteket adott, egyszerű ételeket evett, egyszerű módon élt, az előadásain is csak a legegyszerűbb tanácsokat hallottuk tőle. Ez a szemlélet sem változott, hiszen erre épül a név, a cég.
Az ügyet nem lehet tőle elválasztani, nélküle is tovább él, ez nem változott, és soha nem is fog. Amiből ez az ügy kihajtott és levelei lettek, az mindig itt lesz: a népgyógyászat, aminek ő egyik jeles képviselője volt.
Egy igazán különleges kép szerepel majd kettőjükről a könyv borítóján, amit már most is láthatunk. Mi a története?
Az Apám, a füvesember című, 2024 áprilisában megjelenő könyv borítóján a csatolt, különleges fotóval találkozhatnak az olvasók.
Egyszer egy olasz kávézóban vagy cukrászdában (már nem emlékszem pontosan) láttam egy hasonló fotót, ahol a tulajdonosnak csak az arca egyik fele látszott, a másik a fekete háttérbe olvadt. Szerettem volna egy ilyen fotót, de azt gondoltam, ne legyek rajta egyedül, legyen ott apám is, mintha ő lenne a másik fele a lényemnek. Vagy ő lenne az én másik felem, és két félből lesz egy egész.
Sokkal találóbb lett a végeredmény, mint amiből én kiindultam, köszönhetően a fotósnak is, aki nagyon jól ismert minket. Apámat is szerette, ő készítette az első könyvben az összes gyönyörű fotót, de később is sokszor találkoztunk, nagyon jól ráérzett, hogyan kell bennünket beállítani. Azt mondta, én álljak előre, apám mögém. A kronológiában is így van, a fiatalabb nemzedék elől, utána az idősebb.
A fotó 2004-ben készült, a kezdetek kezdetén. Azért gondoltam, hogy fekete legyen a háttér, mert nem fontos, ami mögöttünk van. Nem fontos, ami rajtunk kívül van. Semmi sem fontos a világból, csak az, hogy mi ott vagyunk ketten, ő meg én. Egymást támogatva, egymáshoz egészen közel. Az, hogy mind a ketten mosolygunk, azért van, mert boldogok voltunk, és tényleg azok voltunk, nem csak annak látszunk.
Először egy kicsit félve mondtam a kollégáimnak, tetszik nekem ez a fotó, de nem lesz gyászos ezzel a fekete háttérrel? Beleszerettek, végül is ez lesz rajta.
Mi motiválta a könyv megírására?
Kétségkívül a halála volt az apropó, de az munkált bennem, hogy az emberek feledékenyek, a dicsőség olyan hamar véget ér. Nem akarom, hogy őt elfelejtsék. Rá emlékezni kell.
A teljes interjú ide kattintva olvasható.
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre!
